Meztelen, magányos kéz
a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.
Mint az a nő,
aki régóta szeretett,
s akinek arcát sohasem láttam:
a kora tavaszi égen sűrű a homály.
Egy rég romba dőlt város látomása,
szívemben felködlik a város - egy palota képe.
Az Indiai-óceánon,
vagy a Földközi-tengeren,
talán a Tirrén-tenger partjain.
Nem, nem ma, volt hajdan egy város,
és volt egy palota,
egy kincsekkel teli palota:
perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan
korallgyöngyök a Bering-szorosból,
kihunyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim -
és te, a nő...
Ott volt mind a rég múlt világban:
lótusz-színnel ragyogó napfény,
kakadu- és galambrajok
s a mahagónilomb sűrű árnya.
Lótusz-színnel ragyogó napfény,
ragyogó lótusz-színű napfény;
és ott voltál te;
arcvonásaid hány és hány századéve nem látom,
nem keresem.
A kora tavaszi homály felidézi a tengerpart képeit,
szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,
körték eloszlott illatát.
Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke
pergamentekercsek sokasága,
szivárványszínű üvegablakok,
pávafarok-tarka kárpitok,
szobák és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő
szobák és termek...
Időtlen mozdulatlanság és ámulat.
A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett
izzadságcseppek: a vérszínű napfény -
vörös pohárban dinnyebor.
Meztelen, magányos kezed.
Meztelen, magányos kezed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése