2010. december 26., vasárnap
2010. december 24., péntek
KOLBÁSZKRÉM rovat
DZSIBANÁNAND DÁS-
Újra sűrűbb az égen a homály:
a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.
Mint az a nő,
aki régóta szeretett,
s akinek arcát sohasem láttam:
a kora tavaszi égen sűrű a homály.
Egy rég romba dőlt város látomása,
szívemben felködlik a város - egy palota képe.
Az Indiai-óceánon,
vagy a Földközi-tengeren,
talán a Tirrén-tenger partjain.
Nem, nem ma, volt hajdan egy város,
és volt egy palota,
egy kincsekkel teli palota:
perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan
korallgyöngyök a Bering-szorosból,
kihunyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim -
és te, a nő...
Ott volt mind a rég múlt világban:
lótusz-színnel ragyogó napfény,
kakadu- és galambrajok
s a mahagónilomb sűrű árnya.
Lótusz-színnel ragyogó napfény,
ragyogó lótusz-színű napfény;
és ott voltál te;
arcvonásaid hány és hány századéve nem látom,
nem keresem.
A kora tavaszi homály felidézi a tengerpart képeit,
szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,
körték eloszlott illatát.
Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke
pergamentekercsek sokasága,
szivárványszínű üvegablakok,
pávafarok-tarka kárpitok,
szobák és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő
szobák és termek...
Időtlen mozdulatlanság és ámulat.
A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett
izzadságcseppek: a vérszínű napfény -
vörös pohárban dinnyebor.
Meztelen, magányos kezed.
Meztelen, magányos kezed.
Meztelen, magányos kéz
a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.
Mint az a nő,
aki régóta szeretett,
s akinek arcát sohasem láttam:
a kora tavaszi égen sűrű a homály.
Egy rég romba dőlt város látomása,
szívemben felködlik a város - egy palota képe.
Az Indiai-óceánon,
vagy a Földközi-tengeren,
talán a Tirrén-tenger partjain.
Nem, nem ma, volt hajdan egy város,
és volt egy palota,
egy kincsekkel teli palota:
perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan
korallgyöngyök a Bering-szorosból,
kihunyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim -
és te, a nő...
Ott volt mind a rég múlt világban:
lótusz-színnel ragyogó napfény,
kakadu- és galambrajok
s a mahagónilomb sűrű árnya.
Lótusz-színnel ragyogó napfény,
ragyogó lótusz-színű napfény;
és ott voltál te;
arcvonásaid hány és hány századéve nem látom,
nem keresem.
A kora tavaszi homály felidézi a tengerpart képeit,
szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,
körték eloszlott illatát.
Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke
pergamentekercsek sokasága,
szivárványszínű üvegablakok,
pávafarok-tarka kárpitok,
szobák és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő
szobák és termek...
Időtlen mozdulatlanság és ámulat.
A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett
izzadságcseppek: a vérszínű napfény -
vörös pohárban dinnyebor.
Meztelen, magányos kezed.
Meztelen, magányos kezed.
2010. december 15., szerda
PROSZTATA rovat
Jün-men megkérdezte egy szerzetestől, honnan jött.
– Csianghszi tartományból.
– Motyognak még álmukban a régi mesterek?
A szerzetes nem válaszolt.
– Csianghszi tartományból.
– Motyognak még álmukban a régi mesterek?
A szerzetes nem válaszolt.
– „Dörömbölj a tér ürességén, és hangot hallasz. Kopogj egy deszkán, és nem ütsz zajt” – idézett Jün-men egy régi buddhista szövegmagyarázatot. Azzal elővette a botját és suhintott vele egyet a levegőbe: – Jaj, de fáj! – mondta. Aztán megkocogtatta a fapadot: – Hallotok valamit?
– Igen – válaszolt egy szerzetes.
– Ó, de műveletlen vagy! – állapította meg a mester.
– Igen – válaszolt egy szerzetes.
– Ó, de műveletlen vagy! – állapította meg a mester.
Születése után Buddha egyik kezével az égre mutatott, másikkal a földre, hetet lépett előre, szétnézett a négy égtáj felé és kijelentette: „Ég fölött, égalatt egyedül én vagyok tiszteletre méltó!”
– Ha ott lettem volna – jegyezte meg a legenda kapcsán Jün-men –, egy csapással agyonverem, és ebekkel zabáltatom fel a húsát.
– Ha ott lettem volna – jegyezte meg a legenda kapcsán Jün-men –, egy csapással agyonverem, és ebekkel zabáltatom fel a húsát.
– Kivénült a fa, hullatja levelét? – kérdezte egy szerzetes Jün-mentől.
– Őszi szélben látszik a törzse – mondta a mester.
– Őszi szélben látszik a törzse – mondta a mester.
– Mi a különbség a csan pátriárkák és Buddha tanítása között? – kérdezte egy szerzetes.
– A tyúkok, ha fáznak, felülnek a fára; a kacsák, ha fáznak, lebuknak a vízbe – felelte Pa-ling.
– A tyúkok, ha fáznak, felülnek a fára; a kacsák, ha fáznak, lebuknak a vízbe – felelte Pa-ling.
– Hogy fordulhat elő, hogy a szekér megáll, de az ökör megy tovább? – kérdezte egy apáca.
– Mire való a hajcsár? – kérdezte Tung-san Sou-csu.
– Mire való a hajcsár? – kérdezte Tung-san Sou-csu.
– Mielőtt létezett volna a tudat, hol voltak a tárgyak?
– Ha szélcsendben rezegnek a lótuszlevelek, biztos hal úszkál mellettük – mondta Tung-san.
– Ha szélcsendben rezegnek a lótuszlevelek, biztos hal úszkál mellettük – mondta Tung-san.
– Milyen kötelességei vannak egy csan szerzetesnek?
– Ha a Csu-hegy sötét felhőkbe borul, vihar közeledik – mondta Tung-san Sou-csu.
– Ha a Csu-hegy sötét felhőkbe borul, vihar közeledik – mondta Tung-san Sou-csu.
– Mikor szűnik meg minden oksági viszony?
– A cserépkorsóban ücsörgő kőember jujubával töltött süteményt árul – mondta Tung-san Sou-csu.
– A cserépkorsóban ücsörgő kőember jujubával töltött süteményt árul – mondta Tung-san Sou-csu.
– Mi a távoli ösvény? – kérdezte egy szerzetes.
– Amíg szép idő van, húzódozunk kimenni, mire pedig ráfanyalodunk, eső áztatja el a fejünk – mondta Tung-san Sou-csu.
– Amíg szép idő van, húzódozunk kimenni, mire pedig ráfanyalodunk, eső áztatja el a fejünk – mondta Tung-san Sou-csu.
– Mi a Buddha? – kérdezte egy szerzetes.
– Három fontnyi len – mondta Tung-san Sou-csu.
– Három fontnyi len – mondta Tung-san Sou-csu.
– A hallgatóság összegyűlt – jelentette ki egy szerzetes. – Kérlek, mutass rá a csan lényegére, és sorold fel az alapelveit.
– A habokon tükröződik a szivárvány minden színe – mondta Tung-san Sou-csu –, a tó mélyén békák brekegik a fényes holdat.
– A habokon tükröződik a szivárvány minden színe – mondta Tung-san Sou-csu –, a tó mélyén békák brekegik a fényes holdat.
Lo-han látott egy közeledő szerzetest, és felemelte a légycsapóját. A szerzetes leborult előtte.
– Minek hajbókolsz? – kérdezte Lo-han.
– Hálából.
Lo-han rácsapott:
– Ha látod, hogy emelem a légycsapót, rögtön leborulsz, de miért nem hálálkodsz akkor, ha a szobát vagy a kertet söpröm?
– Minek hajbókolsz? – kérdezte Lo-han.
– Hálából.
Lo-han rácsapott:
– Ha látod, hogy emelem a légycsapót, rögtön leborulsz, de miért nem hálálkodsz akkor, ha a szobát vagy a kertet söpröm?
Fa-jen a Panjang-tó felé vette útját néhány szerzetestársával. Vihar tört ki, és a hatalmas felhőszakadástól kiáradtak a folyók, elöntötték a környező szántóföldeket. Fa-jen a Ti-cang kolostorban keresett menedéket, és ha már ott volt, bekopogtatott Lo-han mester ajtaján.
– Hová mész innen? – kérdezte tőle Lo-han.
– Csak megyek tovább.
– Minek?
– Nem tudom.
– A nemtudás férkőzhet legközelebb az igazsághoz – bólintott a mester.
Fa-jen hirtelen megvilágosult.
– Hová mész innen? – kérdezte tőle Lo-han.
– Csak megyek tovább.
– Minek?
– Nem tudom.
– A nemtudás férkőzhet legközelebb az igazsághoz – bólintott a mester.
Fa-jen hirtelen megvilágosult.
Egyik nap pirkadatkor Fa-jen a bambuszredőnyre mutatott. Mindjárt két szerzetes sietett oda, hogy felgöngyölje.
– Az egyik nyert, a másik vesztett – mondta Fa-jen.
– Az egyik nyert, a másik vesztett – mondta Fa-jen.
– Azt tartja a szólás, hogy a száz éve sötét szobát egyetlen lámpás is világossá varázsolja. Milyen az a lámpás?
– Mi köze ennek a száz évhez? – kérdezte Fa-jen.
– Mi köze ennek a száz évhez? – kérdezte Fa-jen.
– Mi az örökkévalóság? – kérdezte egy szerzetes.
– Ez a pillanat – mondta Fa-jen.
– Ez a pillanat – mondta Fa-jen.
– Nem a holdra mutató ujjról kérdezlek, hanem a holdról – mondta egy szerzetes.
– Mi az a holdra mutató ujj, amiről nem kérdezel? – kérdezett vissza Fa-jen.
– Nem a holdról kérdezlek, hanem a holdra mutató ujjról – mondta egy másik szerzetes.
– A hold! – felelte Fa-jen.
– Én az ujjról kérdeztelek, miért válaszoltál a holddal?
– Mert az ujjról kérdeztél.
– Mi az a holdra mutató ujj, amiről nem kérdezel? – kérdezett vissza Fa-jen.
– Nem a holdról kérdezlek, hanem a holdra mutató ujjról – mondta egy másik szerzetes.
– A hold! – felelte Fa-jen.
– Én az ujjról kérdeztelek, miért válaszoltál a holddal?
– Mert az ujjról kérdeztél.
Fa-jen megkérdezte egy szerzetestől, honnan jött.
– A Pao-en kolostorból.
– A többi szerzetes mind jól érzi ott magát?
– Igen.
– Menj, rádfér egy csésze tea.
– A Pao-en kolostorból.
– A többi szerzetes mind jól érzi ott magát?
– Igen.
– Menj, rádfér egy csésze tea.
Egy szerzetes a mester elé járult, és leborult.
– Milyen jó kérdés! – dicsérte meg Fa-jen, de mielőtt a szerzetes megszólalhatott volna, hozzátette:
– Sajnos, az apát ma nem hívja egybe a gyülekezetet, így nem válaszol a kérdésekre sem.
– Milyen jó kérdés! – dicsérte meg Fa-jen, de mielőtt a szerzetes megszólalhatott volna, hozzátette:
– Sajnos, az apát ma nem hívja egybe a gyülekezetet, így nem válaszol a kérdésekre sem.
Egy öreg szerzetes a szív írásjegyét festette viskója ajtajára, ablakpapírjára és falára.
Fa jen mást javasolt:
– Az ajtóra az ajtó, az ablakra az ablak, a falra a fal írásjegyét kellett volna írnia.
Hszüan-csüe azt mondta:
– Az ajtó, az ablak és a fal írásjegy nélkül is feleli önmagát.
Fa jen mást javasolt:
– Az ajtóra az ajtó, az ablakra az ablak, a falra a fal írásjegyét kellett volna írnia.
Hszüan-csüe azt mondta:
– Az ajtó, az ablak és a fal írásjegy nélkül is feleli önmagát.
Egy városi sikátorban Lou-ce szerzetesnek kibomlott a bocskorfűzője. Éppen egy mulató előtt hajolt le, hogy megkösse. Az emeletről énekszó szüremlett ki: „Ha elment az eszed, vesszen az enyém is!”
Ahogy a szerzetes meghallotta, íziben megvilágosult.
Ahogy a szerzetes meghallotta, íziben megvilágosult.
Pan-san a piaci forgatagban figyelmes lett egy vásárlóra, aki éppen vaddisznóhúsra alkudott a mészárossal:
– Aztán jó húst vágjál nekem!
A mészáros lecsapta a bárdját, összefonta a karját, és sértődötten jelentette ki:
– A becses vevő nem látja, hogy ez csupa jó hús?
Pan-san azon nyomban megvilágosult.
– Aztán jó húst vágjál nekem!
A mészáros lecsapta a bárdját, összefonta a karját, és sértődötten jelentette ki:
– A becses vevő nem látja, hogy ez csupa jó hús?
Pan-san azon nyomban megvilágosult.
2010. december 9., csütörtök
O.D.V. rovat
Az Élet Művészete
A szöveg S. N. Goenka Bernben tartott előadása alapján készült.
Mindannyian a békét és a harmóniát keressük, hiszen épp ezek hiányoznak életünkből. Időről időre valamennyien megtapasztaljuk az idegességet, az ingerültséget, a diszharmóniát és a szenvedést; aztán amikor idegesek leszünk, nem zárjuk magunkba ezt a nyomorúságot, hanem folyamatosan másoknak is juttatunk belőle. Az idegesség átjárja a szenvedő személy környezetét, s bárki, aki kapcsolatba kerül vele ingerült és ideges lesz. Nyilvánvaló, hogy ez nem egy helyénvaló életmód.
Mindenkinek békében kellene élnie saját magával és másokkal egyaránt. Elvégre az ember egy társas lény. Társadalomban kell élnünk, kapcsolatokat kell fenntartanunk másokkal. De hogyan élhetünk békésen? Hogyan őrizhetjük meg a harmóniát önmagunkban és tarthatjuk meg a békét és harmóniát környezetünkben annak érdekében, hogy mások is békében és harmóniában élhessenek?
Ahhoz, hogy megszabaduljunk idegességünktől, meg kell ismernünk az idegesség alapvető indítékát, a szenvedés okát. Vizsgálódásunk során azonnal ráébredünk arra, hogy ha bármikor negativitást vagy szennyeződést ültetünk el tudatunkban, elkerülhetetlenül idegesek, nyugtalanok leszünk.
A tudatban nem lehet béke és harmónia, ha azt negativitások és szennyeződések uralják.
De hogyan hozzuk létre a negativitásokat? Ha alaposan megvizsgáljuk a kérdést, megtaláljuk rá a választ. Akkor válunk boldogtalanná, ha valaki úgy viselkedik velünk szemben, ahogy nem szeretnénk, vagy valami olyan dolog történik, amit nem szeretnénk. Általában pedig olyan dolgok történnek, melyeket nem akarunk és ez feszültségeket hoz létre bennünk. Azok a dolgok pedig, amiket szeretnénk, nem történnek meg, akadályokba ütközünk és újra feszültté válunk, s elkezdünk csomókat kötni bensőnkben. Egész életünkön át, folyamatosan történnek olyan dolgok, amiket nem szeretnénk, azok viszont, amiket szeretnénk, vagy megtörténnek vagy nem, s ez a folyamatos reakció, a csomók, a gordiuszi csomók folyamatos létrehozása önmagunkban a teljes szellemi és fizikai rendszerünket feszültté teszi és negativitásokkal tölti meg. Az élet szenvedéssé válik.
Az egyik mód a probléma megoldására, hogy úgy alakítjuk a dolgokat, hogy semmi olyan ne történjen az életünkben, amit nem szeretnénk, ugyanakkor minden pontosan úgy történjen, ahogy elképzeljük. Ehhez vagy ki kell fejlesztenünk magunkban egy ilyen képességet, vagy valaki más kell, hogy rendelkezzen ezzel az erővel, aki bármikor a segítségünkre siet, amikor szükségünk van rá, hogy megvalósuljanak az elérendő céljaink. De ez nem lehetséges.
Nincs a világon senki, akinek kívánságai mindig beteljesednek, akinek életében minden úgy történik, ahogyan szeretné, anélkül, hogy bármi nem kívánt dolog történjen vele. Folyamatosan olyan dolgok történnek, amelyek ellentétben állnak akaratunkkal és vágyainkkal.
Hogy érhetjük el mégis, hogy ne reagáljunk vakon, amikor olyan dolgok történnek velünk, amiket nem szeretnénk? Hogy kerülhetjük el a feszültséget? Hogyan maradhatunk békében és harmóniában?
Indiában és más országokban is bölcs és szent emberek tanulmányozták ezt a problémát - az emberi szenvedés problémáját - és találtak rá megoldást. Amikor bármi nemkívánatos dolog történik és mi ezekre reagálunk, haragot, félelmet vagy negativitást hozva létre önmagunkban, akkor amint lehetséges tereljük el a figyelmünket valami másra. Például álljunk fel, igyunk egy pohár vizet, és mialatt iszunk azt tapasztaljuk majd, hogy a harag nem növekszik tovább, sőt megszabadulunk tőle. Egy másik megoldás, ha elkezdünk számolni: egy, kettő, három, négy, vagy pedig elkezdünk ismételni egy szót, kifejezést vagy mantrát. Még könnyebb lesz, ha egy istenség vagy szent ember nevét használjuk, akiben hiszünk. Tudatunk ezáltal eltereljük és bizonyos fokig megszabadulunk a negativitástól és a haragtól.
Ez a megoldás sokat segített; valóban muködött. Ma is muködik. Gyakorlásával a tudat megszabadul az idegességtől. Valójában ez a megoldás azonban csak tudatos szinten muködik. Azáltal, hogy eltereljük a figyelmünket valami másra, a negativitásokat elnyomjuk a tudatalattiba és ezen a szinten ugyanazt a szennyeződést hozzuk létre, sőt tovább növeljük azt. A felszínen béke és harmónia van, de a tudat mélyén az elnyomott negativitás szunnyadó vulkánját hozzuk létre, amely időnként heves kitörésekkel jön a felszínre.
A belső igazság más keresői még tovább mentek a kutatásban. A tudat és a test valóságának megtapasztalásával felismerték önmagukban, hogy a figyelem elterelése a probléma elől való megfutamodás. A menekülés nem megoldás; szembe kell néznünk a problémával. Amikor egy negativitás jelenik meg a tudatunkban, csupán szemléljük azt, nézzünk szembe vele! Amint bármilyen tudati szennyeződést elkezdünk vizsgálni, veszíteni kezd az erejéből. Lassan elsorvad és gyökerestől kipusztul. Ez egy jó megoldás arra, hogy mindkét szélsőséget, az elnyomást és a szabadjára engedést egyaránt elkerüljük. Amikor a negativitás a tudatalattiba kerül és nem szabadulunk meg tőle, hanem engedjük, hogy tetteinkben és beszédünkben megnyilvánuljon csak további problémákat okoz majd számunkra. Csupán azzal, hogy figyelünk, a tudati szennyeződés szertefoszlik; sikerül gyökerestől elpusztítani ezt a negativitást, így tudatunk megszabadul ettől a konkrét szennyeződéstől.
Ez csodálatosan hangzik, de vajon tényleg muködik-e a gyakorlatban? Amikor a harag felbukkan, olyan gyorsan felülkerekedik rajtunk, hogy észre sem vesszük. Majd a harag hatása alatt olyan dolgokat teszünk, melyek ártanak nekünk és másoknak egyaránt. Később, amikor a harag elmúlik megbánva tettünket elnézést kérünk ettől vagy attól a személytől vagy istentől: sajnálom, hibáztam. Kérlek bocsáss meg. Legközelebb, egy hasonló szituációban viszont ugyanígy reagálunk. A sok megbánás azonban egyáltalán nem segít. A probléma az, hogy nem vagyunk tudatában, amikor a szennyeződési folyamat elkezdődik. Mélyről, a tudatalatti szintjéről indul, s mire eléri a tudatos szintet olyan erőre tesz szert, hogy felülkerekedik rajtunk. Ekkor már nem vagyunk képesek csupán szemlélni.
Segítségül egy személyi titkárt kellene alkalmaznunk, hogy bármikor, ha jön a harag, figyelmeztessen: uram, most figyeljen! Kezdődik a harag! S mivel nem tudjuk, hogy pontosan mikor jön a harag, három személyi titkárt kell felvennünk, akik három muszakban, 24 órán át dolgoznak; sőt négyet, hogy a szabadnapokat is ki tudják venni.
Tegyük fel, hogy ezt megtehetjük és jön a harag. A titkárunk azonnal szól: ó uram, itt a harag! Az első dolgunk az lesz, hogy odasózunk neki és őt hibáztatjuk: te bolond, azt gondolod azért fizetlek, hogy kioktass engem? Annyira áthat bennünket a harag, hogy semmilyen jó tanács nem segít.
T
együk fel, hogy a bölcsesség kerekedik felül és nem sózunk oda neki. Helyette azt mondjuk: köszönöm szépen. Most ugye le kell ülnöm és figyelni a haragot. Lehetséges ez? Amint behunyjuk a szemünket és elkezdjük szemlélni a haragot, azonnal a harag tárgya jelenik meg a tudatunkban, a személy vagy az incidens, ami miatt dühösek lettünk. Ekkor viszont nem a haragot vizsgáljuk, hanem valójában a külső érzelmi ingereket figyeljük. Ez csak tovább fokozza haragunkat. Ez nem megoldás. Nagyon nehéz bármilyen absztrakt negativitás, érzelem vizsgálata az azokat létrehozó külső tényezőktől elkülönítve.
Mégis van, aki elérte a végső igazságot, a teljes megvilágosodásban megtalálta a valódi megoldást. Felfedezte, hogy amikor bármilyen szennyeződés jelenik meg a tudatban, ezzel párhuzamosan két dolog történik a fizikai szinten.
Az egyik az, hogy légzésünk elveszíti normál ritmusát. Erősebben kezdünk lélegezni, amikor negativitás jelenik meg tudatunkban. Ezt mi is könnyen megfigyelhetjük. Ugyanakkor a finomabb szinten egy bizonyos fajta biokémiai reakció kezdődik, testi érzések jelennek meg. Minden tudati szennyeződés létrehoz valamilyen testi érzést testünk valamelyik részén.
Ez egy gyakorlati megoldás. Egy átlag-ember nem képes absztrakt tudati szennyeződéseket, absztrakt félelmet, haragot, vagy szenvedélyt megfigyelni.
Megfelelő képzéssel és gyakorlattal viszont nagyon könnyu a légzés és a testünkben tapasztalt érzékelések figyelése, ugyanis mindkettő közvetlenül kapcsolódik a tudati szennyeződésekhez. A légzés és az érzések két módon is segítségünkre vannak. Először is ők lesznek a személyi titkáraink. Amint a szennyeződés felbukkan a tudatban, légzésünk szabálytalan lesz és jelzi nekünk: Figyelj, most valami rossz történik! A légzést nem tudjuk megütni; el kell, hogy fogadjam a figyelmeztetést. Hasonlóan az érzékelések is azt mutatják, valami rossz történik. El kell, hogy fogadjuk. S miután megkaptuk a figyelmeztetést, el kezdjük figyelni a légzést és a testi érzéseket, s hamarosan észrevesszük, hogy a szennyeződés eltávozott.
Ez a test-tudat jelenség olyan, mint egy érem két oldala. Az egyik oldalán azok a gondolatok és érzelmek vannak, amelyek a tudatban megjelennek, a másik oldalán pedig a légzés és a testben megjelenő érzékelések találhatók. Bármilyen gondolat vagy érzelem, legyen az tudatos vagy tudattalan, bármilyen tudati szennyeződés azonnal megnyilvánul a légzésünkben és az érzékelésünkben. Így a légzést és az érzéseket figyelve közvetlenül a tudati szennyeződést vizsgáljuk. Így ahelyett, hogy elfutnánk a probléma elől, szembenézünk a realitással, annak teljes valóságában. Majd azt tapasztaljuk, hogy a szennyeződés veszít erejéből; nem képes már felülkerekedni rajtunk, mint korábban. Ha kitartóan figyelünk, a szennyeződés előbb-utóbb eltunik, békések és boldogok leszünk.
Ily módon az ön-vizsgálat technikájával a valóság két aspektusa tárul fel előttünk: a külső és a belső. Korábban mindig nyitott szemmel jártunk, de hiányzott a belső igazság. Mindig kívül kerestük szenvedésünk okát. Mindig mást hibáztattunk és megpróbáltuk megváltoztatni a külső világot. Figyelmen kívül hagyva a belső valóságot, nem érthettük meg, hogy a szenvedés oka belül van, a saját vak reakcióinkban.
Nehéz felismerni egy absztrakt negativitást, amikor megjelenik. De most, hogy megismertük, látjuk az érem másik oldalát: tudatában lehetünk a légzésünknek és annak is, hogy mi történik a bensőnkben. Legyen az a légzés vagy egy bizonyos testi érzés, megtanuljuk, hogyan szemléljük azokat, anélkül, hogy elveszítenénk tudatunk kiegyensúlyozottságát.
Ezzel megakadályozzuk, hogy szenvedésünk megsokszorozódjon. Helyette engedjük, hogy a szennyeződés felszínre jöjjön, majd megsemmisüljön.
Minél többet gyakoroljuk ezt a technikát, annál inkább felismerjük, hogy milyen gyorsan képesek vagyunk megszabadulni a negativitásoktól. Tudatunk fokozatosan megszabadul a szennyeződésektől, kitisztul. A tiszta tudat pedig mindig tele van szeretettel, önkéntes szeretettel mindenki iránt; tele odaadással mások gyengeségei és szenvedései iránt; örömmel mások sikeréért és boldogságáért; tele semlegességgel bármilyen helyzetben.
Amikor valaki eljut erre a szintre, akkor a teljes életvitele változni kezd. Többé már nem lehetséges, hogy olyat mondjon vagy cselekedjen, ami mások békéjét és boldogságát zavarja. Ehelyett a kiegyensúlyozott tudat nemcsak önmagában válik békéssé, hanem másokat is segít azzá lenni. Az ilyen ember körüli légkört a béke és harmónia járja át, és ez hatással lesz más emberekre is.
Azáltal, hogy elsajátítjuk, hogyan maradjunk kiegyensúlyozottak mindennel szemben, amit bensőnkben tapasztalunk, képesek leszünk semlegesek maradni mindennel szemben, amivel külső helyzetekben találkozunk. De ezt a semlegességet nem úgy kell értenünk, hogy elmenekülünk a világ problémái elől, vagy érzéketlenné válunk velük szemben. Egy Vipassana meditációt gyakorló sokkal érzékenyebbé válik mások szenvedésére, és a tőle telhető legjobbat teszi, hogy segítsen enyhíteni szenvedését – minden ingerültségtől mentesen, szeretettel, odaadással és semlegességgel teli tudattal. Elsajátítja a szent semlegességet – hogyan segítsen másokat tökéletes elkötelezettséggel, odaadással, miközben fenntartja tudata kiegyensúlyozottságát. Ily módon fenntartja önmaga békéjét és boldogságát, miközben azon munkálkodik, hogy másokat is békéssé és boldoggá tegyen.
Ez az, amit Buddha tanított: az élet muvészete. ő soha nem hozott létre és nem is tanított semmilyen vallást és izmust. Soha nem kérte a követőit, hogy folytassanak valamiféle szertartást vagy rituálét, vak vagy üres formalitásokat. Ehelyett azt tanította, hogy csak szemléljük a világot úgy, ahogy van, szemléljük a belső valóságot. Tudatlanságunknak köszönhetően viszont reagálunk a dolgokra, mely káros ránk és másokra nézve egyaránt. Miután felébred bennünk a bölcsesség, mely lehetővé teszi számunkra, hogy úgy szemléljük a dolgokat, ahogy azok valójában vannak, akkor képesek leszünk kitörni a vak reakciók börtönéből. A vak reakciók rabságából megszabadulva képesek leszünk a valódi cselekvésre, olyan cselekvésre, melyet egy kiegyensúlyozott és nyugodt tudat vezérel. Egy olyan tudat, amely látja és érti az igazságot. Az ilyen cselekvés csak pozitív, kreatív, magunkat és másokat segítő lehet.
Mégis mit kell tennünk “az ismerd meg önmagad” megvalósításához, melyet minden bölcs ember tanácsolt. Az embernek nem csak intellektuális szinten kell megismernie önmagát, nem csupán az elmélet szintjén. Nem pusztán arról van szó, hogy megismerjük önmagunkat a hit és érzelmek szintjén, egyszeruen elfogadva, amit hallottunk vagy olvastunk. Az ilyen tudás nem elegendő. Az igazságot a valóság szintjén kell megismernünk. Közvetlenül kell megtapasztalnunk ezen test-tudat jelenség valóságát. Kizárólag ez lesz segítségünkre abban, hogy megszabaduljunk a szennyeződésektől és a szenvedéstől.
A belső valóság ily módon történő közvetlen megtapasztalását, az önvizsgálat ezen technikáját hívjuk Vipassana meditációnak. Buddha idejében az ősi indiai nyelven a passana szó jelentése “nyitott szemmel nézni és látni” volt. Ezzel szemben a Vipassana azt jelenti, hogy úgy szemléljük a dolgokat, ahogy azok valójában vannak, nem pedig amilyennek látszanak. A számunkra érzékelhető igazságban kell elmélyednünk mindaddig, amíg el nem jutunk a tudati és testi felépítésünk végső igazságához. Amikor valaki ezt megtapasztalja, akkor nem reagál már többé vakon, nem hoz létre újabb szennyeződéseket. Természetesen a régen lerakódott szennyeződésektől is fokozatosan megtisztulunk. Megszabadulunk a szenvedéstől és boldogok leszünk.
A Vipassana tanfolyamon adott képzés három lépcsőből áll. Az első, hogy tartózkodnunk kell minden olyan cselekvéstől, a fizikai szinten és a beszéd szintjén egyaránt, amely mások békéjét és harmóniáját zavarja. Nem szabadulhatunk meg a tudati szennyeződésektől, amíg olyan dolgokat cselekszünk a test és beszéd szintjén, melyek megsokszorozzák ezeket a szennyeződéseket. Ezért a gyakorlás elengedhetetlen első lépése egy erkölcsi kódex betartása. Az ember vállalja, hogy nem öl, nem lop, nem követ el helytelen szexuális magatartást, nem hazudik és nem használ intoxikáns anyagokat. Ezektől a cselekedetektől való tartózkodással elősegítjük tudatunk lecsendesítését.
A következő lépés egy bizonyos fokú uralom megszerzése a féktelen tudat felett azáltal, hogy egy konkrét dologra összpontosítunk, mégpedig a légzésre. Próbáljuk figyelmünket minél hosszabb időn keresztül légzésünkre összpontosítani. Ez nem egy légző-gyakorlat, mellyel légzésünket szabályozzuk, hanem úgy figyeljük meg légzésünket, ahogyan az éppen történik: ahogyan belélegzünk, majd kilélegzünk. Ily módon tovább csendesítjük a tudatunkat, hogy az megszabaduljon a heves negativitások hatalmából. Ezzel párhuzamosan a tudatunkat koncentrálttá és élessé tesszük, képessé a belső valóság szemlélésére.
Ez a két első lépés, a morális élet és a tudat kontrollja önmagukban is nagyon szükségesek és hasznosak, ugyanakkor ön-elfojtáshoz vezetnek, amennyiben nem tesszük meg a harmadik lépést: a tudat megtisztítását a szennyeződésektől a saját természetünkben való elmélyedés útján. Ez valójában a Vipassana: megtapasztalni a belső igazságot a folyamatosan változó test-tudat jelenségek szisztematikus és higgadt figyelése útján, melyek a bensőnkben megjelenő érzékelésekben nyilvánulnak meg.
Ez Buddha tanításainak csúcspontja: ön-tisztítás ön-vizsgálat útján.
Ez bárki által gyakorolható. A betegség nem szektariánus, ezért a gyógymód sem lehet az: egyetemesnek kell lennie. Mindenki szembesül a szenvedés problémájával. Amikor valaki szenved a haragtól, az nem buddhista harag, hindu harag vagy keresztény harag. A harag az harag. Amikor pedig valaki a harag következtében ideges lesz az nem keresztény, hindu, vagy buddhista idegesség. A betegség egyetemes. A gyógyír is az kell, hogy legyen.
A Vipassana egy ilyen gyógyír. Senki sem fog ellentmondani egy olyan erkölcsi kódexnek, amely tiszteletben tartja mások békéjét és harmóniáját. Senki sem vonhatja kétségbe azt, hogy a tudat fölött ellenőrzést kell szereznünk. Senki sem kételkedhet abban sem, hogy el kell mélyednünk saját valóságunkban, miáltal képesek leszünk megszabadulni a tudat negativitásaitól. Ez egy univerzális út, nem egy vallásos kultusz, nem dogma és nem vak hit.
A dolgok figyelése úgy, ahogy azok valójában vannak, valamint a belső igazság szemlélése vezet el minket saját magunk tapasztalati szinten történő tényleges megismeréséhez. A gyakorlás során pedig elkezdünk megszabadulni a szenvedéstől és a szennyeződésektől. A durva, külső, látható igazságtól haladunk a tudat és test végső igazsága felé. Majd ezen is túllépve megtapasztaljuk a tudaton és testen, időn és téren, valamint a kondicionált tér viszonylagosságán túli igazságot: minden szennyeződéstől, minden mocsoktól, minden szenvedéstől való megszabadulás igazságát. Mindegy, hogy milyen nevet adunk ennek a végső igazságnak, ez a végső cél mindenki számára.
Tapasztalja meg mindenki ezt a végső igazságot! Szabaduljon meg minden ember a szennyeződésektől és minden szenvedéstől!
Tapasztalja meg mindenki az igaz boldogságot, az igaz békét és az igaz harmóniát!
----------------------------------------
2010. december 7., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)