A koldusfiú halála
Reggelre nem volt.
A madárszerű csecsemőtest
pihent
a nyilvános park lágy pázsitján,
senkitől soha életében nem kapott
ilyen lágy érintést.
Egész éjjel az összes csillag
őt bámulta,
hogy a kialvó lámpa reménytelenségét
és kimerültségét megértse,
hogy legalább egyszer hallják
meghaló büszke szavát.
De ő hallgatott.
Amint az égnek e milliónyi csillagát
nézte kialvó szemeivel
nem volt mit mondania,
ereje sem volt szólni, és kitartása sem,
az ily nagy föld ellen
ennyi vád sem volt benne.
Lágy sugaraival a hold
mint kiskorában eltűnt anyja
simogatta,
s a csillagok, mint ragyogó filléresek
mellette valami kolduscsészeforma
alumíniumdobozba
hullottak.
Mintha gyermekkori lenne ez a simogatás.
Egyre csak a szél altatódalát hallgatta.
(Hold bátya... a... a...
aludj el, ó, Krisna...)
Hallgatta,
s mélységes mély
fekete álom ölelte körül.
Reggelre nem volt.
Reggel nem volt.
A koldusfiú halottasmenete
Hagyjátok!
Hagyjátok egy kicsit aludni!
Hogy a városrendészet durva,érzéketlen vasautója
mint egy összetört vizeskorsót
elvitte,
épp most, kicsivel ezelőtt aludt békésen el,
mint egy beteg madár
azon a zöld pázsitágyon.
Ilyen lágyan
soha életében nem érintette senki.
Most ne fosszátok meg tőle ezt a szerencsétlent!
Ti vagytok apja-anyja,
tán nem tudjátok,
hogy a kisgyermek nem fogad szót,
állandóan makacskodik
az öröktől fogva édes hajnalon,
s valami mást, valami mást
mond, és egyre csak alszik az ágyon.
Csak egy órát hadd aludjon
a felkelő reggeli nap udvarában.
Ha fel kell emelni,
akkor vigyétek el egy álomszerű furcsa babakocsin,
az való ennek az elgyengült testnek.
Tegyetek rá számtalan pávát,
mindenféle virágot s gyümölcsöt,
zeneszót,
halomnyi csillagot és tündért.
Fújjatok kagylókürtöt, trombitát, verjetek üstdobot;
muzsikáljatok szerencséthozón!
Hívjátok a világ összes csecsemőjét,
hogy húzzák azt a kocsit
egyenesen
a menny hatalmas kapujáig!
Álljanak magának Visnunak elébe,
és ártatlan gügyögéssel
kérdezzék okát, beszéljenek arról, ami lehetetlen.
És akkor megáll a szél, és nem susog,
minden megmerevedik és elhagyatott lesz,
az ég félelmetesen elsárgul,
kiszárad a tenger, és
nem hallik majd iszonyú dübörgése,
és még a madarak is abbahagyják
az éneket a faágon,
a levelek zizegése elhallgat,
a bimbók még véletlenül se nyílnak ki soha,
a méhek holtan esnek össze a virágok zárt kapuja előtt..
A háromszázharmincmillió-fajta istenség,
a Teremtő-Fenntartó-Pusztító
egy pillanat alatt kővé válik,
és szó sem fakad senkinek az ajkáról.
Hagyjátok! Hagyjátok aludni azt a szerencsétlent
egy kicsit, mert
ily sok nap után ma nagyon mély álomba merült.
Hagyjátok aludni egy órára, és
ha egy pillanatra fellélegzik,
hagyjátok elfelednie ennek a rövidke életnek
minden fáradtságát, baját!
Falusi halottégető holdfényben
A folyó néma homokján
szótalan hullámzik a holdfény.
Minden csendes, kietlen, elhagyatott.
Most hirtelen még a bolond szél is
megáll, s a csendet teszi teljessé.
Mintha ő is úgy fülelne,
ahogyan a hold, az ég s a néma homok
a furulyaszóra,
valaki lépéseinek zajára.
Úgy tűnik majd, épp most,
egy pillanattal ezelőtt volt itt mindenki.
Hova tűntek, mint az árnyék?
Egyszer csak,
valamelyik pillanatban
jön majd egy árny, testetlen, mint a lég,
s beszélgetni kezd a homok és a szél.
Úgy tűnik majd, te vagy Juddhisthira, a hadvezér,
s nem tudni hol maradt el mögötted
a fátyolos homály alatt
Hasztinápura, Mathurá, Dváraká,
a folyópart, valami álomszerű falu és
az alvó otthon,
az öreg apa és anya, a beteg feleség, a gyerekek,
a nyavalya, a harag, a gyötrelem,
Májának ez az öröknek látszó finom hálója.
Félúton a sötét mezőn, a homok, a víz partján
hirtelen elaludtak testvéreid, édes feleséged.
Szemben az ezüstnél is fénylőbb Himálaja,
az egyetlen igazság most szemben,
az egyetlen irány.
Aztán úgy tűnik, hogy
valóban ez Kuruksétra, a csatamező.
Számtalan sok álom és számtalan remény,
ezernyi szenvedély, düh, halomnyi kiábrándulás -
kóborol mindegyikük testetlen lelke.
A szitáló ködben
hallgat az a holdfényszerű mező.
Halk zokogás hallik...
lihegő, valami gyötört özvegységé.
Aztán egy pillanat múlva
ahogy nézed, úgy tűnik majd,
ez itt Vaikuntha, a menyország.
Isten, istennő, tündér, Rambhá, Ménaká, Urvasí és
Brahmá, Siva, Indra, Csandra, Visnu maga,
s az általa teremtett Májá az illatos holdfénybe
olvadt hirtelen.
Úgy tűnik majd, hogy Vaikuntha másik neve magány,
mely felett őrködik, s folyik
az emlékezés és idő folyója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése