Ha én vadlúd lennék
Ha én vadlúd lennék,és ha te vadliba lennél
egy távol vidéken, a Vízesés-folyó partján,
a rizsföldek mellett,
karcsú nádak között
egy magányos madárfészekben;
akkor ma, ezen a kora tavaszi éjen
néznénk, hogy a hold felkel egy tamariszkusz ágai mögött,
és odalent a föld vizének illatát lezárva
az ég gyönyörű gabonájában úsztatnánk meg a testünket;
szárnyad védelmem volna, és szárnyamban lüktetne a véred;
a kék menybolton mint pörköltrizs-mező aranyló virágai,
sok ezer csillag,
és mint a sziriuszfa-erdő zöld, gyapjas fészkében
egy aranytojás:
a tavaszi hold.Talán golyósüvítés:
harántívű röppályánk,
dugattyúk lendülete szárnyunkban,
az északi szél éneke torkunkban.
Talán még egy golyósüvítés:
megdermedésünk,
nyugalmunk.
A mindennapok e diribdarab halála elmúlna;
elmúlna a mindennapok diribdarab törekvéseinek hiúsága, homálya,
ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távoli vidéken, a Vízesés-folyó partján
a rizsföldek mellett.
SÁMSUR RÁHMÁN-
MÉG LÉLEGZEM
Most már csak így lesz: az álom, mint valami réges-régiruhadarab, újra meg újra megszakad. A tudat fátylán túlegy másik tudat szeme vérvörös mályvarózsa,s mozdulatlanul ül, magányosan. A csalódottság, akár egy uzsorás,kint-bent időről időre lecsap. Biztos célpontra,folyton rám uszítja a húsra éhes vadat, hiszen sebezhető vagyok.
Ifjúságom tavaszünnepén soha nem gondoltam volna, hogy így
lesz. Úgy tudtam,vidáman süt majd a nap, holdfény folyama hullámzikaz élet minden fordulatában; és soha nem támadtűző nap, kemény szárazság vagy lakatlan föld.
Most pedig bélhurut és magas vérnyomás - mint vásott gyerek,ízületeimre les a reuma; mégis csónakomon vásznat feszítek,evezőt ragadok makacs kezembe, hogy viharos vizekenkeljek át, és megtaláljam az emberség gyöngyét.
Őz lépked az alkonyat porában, ösvényét figyelvelopózom utána, nem mint a vadász, hanem hogy tisztaszépséget pillantsak meg, egyedül. Habozás nélkül elmegyek a fák
társaságába.
Nem, hogy öljek. Még a világító szemű tigrisresem lövök. Biztos távolságot tartva,megtöltöm szememet testénekaranyló tüzével. Ha hátramaradvalamilyen befejezetlen munka, ha elszakad a kötélzet, ha örvénybevész a ki nem mondott lángoló szó, e napnyugtábanjajkiáltás akkor sem fakad ajkamon.
Még mindig alázatos utasa vagyok a szép, jó és igaznehezen járható ösvényének. Gyakran egy bányász figyelmévelvájok magamba. Hetvenkedve soha nem táncoltattamkakadutaréjt, s nem vertem dobot a munkámhoz. Volt az útonkő, kavics, tüske, sőt gyakran ártott sokféletámadás, néha kitörő nevetés vagy hazug zokogás.
Még lélegzem. Néha a felhők világában repülök, mint a mítoszokmadara, magányosan. A tűző nap iszonyában hirtelen forrás fakad,s az érintés bőkezű, szeretetteljes adományávalgazdaggá tesz, végtelenül. Egész testemben minden pillanatbancsillagképek virága nyílik. Miféle ismeretlenvilág tűnik szemeim elé! Régóta rejtező érzelmektérnek vissza a kibomló vers egy-egyképében, hasonlatában, metaforájában. Zsigereimben zsibongás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése