CYBERBARDÓ 1. rovat

I. A BUDDHA FOGALMA
A szanszkrit és az abból származó középind nyelveken a buddha szó jelentése: "felébredt", aki az éjszaka sötétjéből eljut a felébredés világosságához. Tudását saját erejéből szerezte meg; a megvilágosodás nem valami kívülről kapott felvilágosítás, hanem az emberben magában lejátszódó megismerési folyamat végeredménye. Ez azonban nem jelenti, hogy az egyén egyedül, magától képes megtalálni az utat; más útmutatására van szükség a kezdeteknél, hogy a gondolkodás megindulhasson.
Egy "megvilágosodott" képes ugyan rá, hogy önmaga szerezze meg élete során a tudást, de csak azért, mert valamely korábbi létformájának egyikében hallotta prédikálni egy régebbi korszak Buddháját, s így jutott el ő is lépésről lépésre a végbölcsességhez. A "felébredt" tehát olyan vezető, aki csak megmutatja az üdvösséghez vezető ösvényt, de semmit sem tehet annak érdekében, hogy az útbaigazított valóban azon is járjon Valójában nem isten, hanem ember, aki ugyanúgy megöregedhet, mint bárki más, és akinek élete a halállal véget ér; azonban legyőzött minden elvakultságot és szenvedélyt, s ennek következtében olyan csodás erők bontakoztak ki benne, amelyek másokból hiányoznak.
A történelemben csak egy buddha létezet, Gautama, a Szákja-törzsből származó bölcs, azonban őt több más előzte meg, és még mások fogják követni.


II. A TÖRTÉNELMI BUDDHA
1. A korai évek
A későbbi tanító valószínűleg i.e. 588 április-májusában született Kapilavasztuban Szuddhódama király és első felesége, Májá fiaként. A hagyomány szerint maga választotta ki szüleit, amikor isten volt a Tusita-égben. A fogantatás szeplőtelenül történt; a bódhiszattva elefánt vagy hat hónapos gyermek képében hatolt anyja jobb csípejébe. Születésére egy kertben került sor: anyja egy fába kapaszkodott, s a csecsemő jobb csípőjén át jött a világra.
Májá alakját és a születést Asvaghósa, a nagy költő ekként jellemezte:

Állhatatos, s nyugodt volt, mint a Föld, ő,
s a liliomhoz volt e nő hasonló,
akit Májának épp' ezért neveztek.
Őt senkivel sem lehet egybevetni.
Az Éj Királynőjére szállt a Lélek,
s fenséges méhét a menny áthatotta.
Nem elegyedett bú az anyaságba,
szeplőtelen maradt és szép a lelke.
A külvilági lármát elkerülte,
de kedvelte a szép Lumbiné-kertet,
remek erdei fákkal és a csenddel,
melyben üde források csörgedeztek,
virágok nyíltak, s gyümölcsök teremtek;
e hely elcsendesítő s nyugodt volt.
(Buddhacsarita-kávja 3-6.)
A legenda szerint születésekor megremegett a világ központjában álló Méru hegye; rendkívüli dolgok történtek: az égi muzsikusok örömódát kezdtek zengeni, s a tündérek táncra perdültek; új források fakadtak; kivirultak, s teljes pompában tündököltek az eddig szunnyadó virágok. Az újszülött azonnal a földre lépett, és hét lépést tett meg: léptei nyomán a Lumbiné-ligetben hét fényes csillag ragyogott fel. Majd a négy világtáj irányába fordulva, harsogó hangon, mint egy oroszlán, a következőt adta a világ tudomására:
Én vagyok a világnak az éle.
Én vagyok a világnak az éke.
Én vagyok a világnak a véne.
Utolsó ez a születés;
Nincs többé újraszületés.
A gyermek apjától a Sziddhártha ("Célbaérkezett") nevet kapta. Testét megvizsgálva a jósok megtalálták a "Nagy Ember" 32 alapvető és 80 másodlagos jegyét, és kijelentették, hogy egyetemes Úr vagy Buddha lesz belőle.
A szülés után hét nappal Májá meghalt, így fiára hét éven át a nagynénje vigyázott, majd azt a nevelést kapta, amit minden indiai herceg: a tudományokban éppoly kiváló lett, mint a testgyakorlásban. Tizenhat éves korában feleségül vett két szomszédos országbeli hercegnőt, Gópát és Jasódharát. Tizenhárom év múlva az utóbbi fiút szült neki, Ráhulát. Ezután nem sokkal hagyta el a palotát Sziddhártha, hogy megismerkedjen a valósággal.
Szuddhódama király az ifjú herceget a külvilágtól teljesen elzárva nevelte palotájában és díszkertjeiben. Az istenek azonban keresztülhúzták az apa számítását, és amint fia három egymást követő alkalommal kiment a díszkertbe, megtapasztalta a valódi élet szörnyűségeit: először egy botra támaszkodó aggastyánnal találkozott, majd egy beteggel, végül egy halottal, akit épp a temetőbe vittek. A kocsis mondta el neki, hogy senki sem kerülheti el a betegséget, az öregséget és a halált. Végül, az utolsó kimenetelekor, megpillantott egy nyugodt és derűs kolduló szerzetest, és ez megvigasztalta, hiszen megértette, hogy a vallás képes gyógyírt adni az emberi lét nyomorúságára.